Jegeske, a jegesmedvebocs egyszer így szólt a mamájához:
– Repülni szeretnék.
– Próbáld meg – mondta a mamája.
– Lehet, hogy neked is sikerül.
– De nem tudom, hogyan kell repülni
– sóhajtott Jegeske.
Mamája kedvesen megcibálta a fülét, és a sziklán üldögélő sirályokra mutatott.
– Figyeld meg, hogyan repülnek a madarak. Ők tudják, hogyan kell. Én addig elmegyek halat fogni.
El is ment. Jegeske pedig ottmaradt egyedül, és elkezdte figyelni a sirályokat.
A sziklán üldögéltek. Rikoltoztak. Azután a jegesmedvebocs feje fölött röpdöstek. Jegeske pedig szomorúan figyelte őket, és az ég felé meresztette hegyes orrocskáját.
„Biztosan csak nekifutásból lehet felszállni” – gondolta Jegeske.
Elkezdett hát ő is szaladni a havon. De ahelyett hogy felrepült volna, keresztülbucskázott
a fején, és végiggurult a parton, úgyhogy egészen elszédült tőle.
„Nem, ez még nem az igazi” – gondolta Jegeske. Föltápászkodott, lerázta a havat bundájáról, és visszacammogott ahhoz a sziklához, amelyen a sirályok rikoltoztak.
„A szikláról kellene megpróbálni, ahogy a sirályok is csinálják. Nekik mindig sikerül fölrepülni!” – gondolta nekibátorodva Jegeske.
Valahogy nagy nehezen sikerült fölkapaszkodnia a sziklára. De úgy félt, hogy még a szemét is becsukta. Aztán meglengette a mancsát, és... ugrott. Még az volt a szerencséje, hogy egy hóbuckába pottyant, és így nem ütötte meg magát nagyon. Kimászott a hóbuckából, és ezt dörmögte:
– Erről a szikláról csak a földre lehet szállni... De én az égbe akarok fölrepülni!
Aztán Jegeske megállt egy pillanatra. Mancsával megvakarta a fejét, és így szólt:
– Világos, hogy a madarak azért tudnak röpülni, mert van szárnyuk. Megvárom én is, amíg kinő a szárnyam. Addig pedig megtanulom a mamától, hogyan kell halat fogni.

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül csak a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlenegy alma.
Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát.
Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van - nem tud odáig felugrani.
- Kárr - kár!
Körülnéz Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.
- Hallod-e, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl. - Szakítsd le nekem azt az almát.
Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.
- Köszönöm szépen, Varjú koma! - kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az - uramfia, mit látnak szemei?! - szusszant egyet, és elszaladt.
- Hát ez meg miféle csoda?
Megijedt a nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.
- Állj meg, állj meg! - kiáltozott Nyúl. - Hová viszed az almámat?
- Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.
Nyúl odaugrott Sündisznócskához
- Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!
Odarepült hozzájuk a Varjú.
- Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!
Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:
- Ez az én almám, az enyém!
Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett a Sündisznócska orrába, Sündisznócska tüskéivel megszúrta Nyulat, Nyúl pedig oldalba rúgta Varjút…
Ekkor ért oda hozzájuk a medve. Rájuk bömbölt:
- Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!
Azt felelik a veszekedők:
- Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.
Ezzel elmesélték a medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:
- Ki találta az almát?
- Én! - felelte a Nyúl.
- De ki tépte le a fáról?
- Bizony, hogy én! - károgta a Varjú.
- Jól van. De ki kapta el?
- Én kaptam el! - kiáltotta Sündisznócska.
- Nos hát akkor - ítélte a Medve - mindhármótoknak joga van az almára.
- De csak egy almánk van! - kiáltotta egyszerre Sündisznócska, Nyúl és Varjú.
- Osszátok el az almát szép egyforma darabokra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.
Megint egyszerre kiáltották mindhárman:
- Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?
Sündisznócska elvette az almát, és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.
- Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.
A másodikat Varjúnak adta.
- Ez a tiéd, mert te tépted le.
A harmadik darabot ő nyelte le.
- Ez az enyém, mert én kaptam el.
A negyedik darabkát pedig a Medve mancsába nyomta.
- Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
- Ugyan miért? - ámuldozott a Medve.
- Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!
És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.